Augusztus 24 -én magyar tumblr-sök url címeit kis papírdarabokra felírva szétszórjuk Budapest különböző pontjain(metró-, busz-, villamos megállókban, nevezetességeknél, tereken, stb.). Ha szeretnéd, hogy a te címed is felkerüljön, akkor lájkold ezt a postot és reblogold, hogy minél több emberhez eljusson! :)
Szóval itt vagyunk, páran, megközelítőleg 1.120.675 fiatal tartozik Magyarországon a Z generációba. Mit tudnak rólunk? Hogy több időt töltünk online mint a való életben. Nem tudjuk kezelni a konfliktusokat, nem tudunk kapcsolatot teremteni, lassan már kifejezni sem tudjuk magunkat a valóságban. A pletykálást felváltotta, a messenger beszélgetéses screenshotok küldése, a szavakkal való önkifejezést pedig a matricacsomagok és a hangulatjelek. A konfliktuskezelési módszerünk pedig egy egyszerű “letiltalak akkor a picsába”-bannal kimerül. Nem ismerkedünk, ismerősnek jelölünk és jobbra húzunk, nem flörtölünk, mi végig likeoljuk a másik instagram képeit és felvesszük snapchaten. Ha valami nem tetszik akkor pedig mehet a sad react. Lassan mindenki élete elképzelehetlenné válik internet nélkül, belegondolni is rossz, még is mi történne ha elvonnák a generációmtól az okostelefonokat és laptopokat. Generációs öngyilkosság? Elkészülnének az első snapchat kutyfilteres maszkok és kis táblákkal sétálnánk, hogy “10/mennyi vagyok”? Mert nem tudnánk, sőt, nem tudjuk értékelni magunkat számok és likeok nélkül, nem tudjuk mennyire vagyunk értékesek, mennyire vagyunk szépek. Már alig tudjuk értékelni azt is ha ránk mosolyognak vagy ha kinyitják előttünk az ajtót. Mintha már nem is értenénk az apró jeleket amiket azért küldenek felénk hogy tudassák velünk, szimpatikusak vagyunk nekik és értékesebbnek tartanak az átlagnál. Mi csak nézünk: “mit akar? mi ez? most miért nyitja ki az ajtót, azt hiszi nekem nem megy?” Már nem csak az Isten, de a tisztelet és az udvariasság is halott vagy haldoklik ebben a generációban. Ezt is mi öltük meg. Feleselünk a tanároknak, nézzük ahogy az öreg néni végig botorkál a buszon, mi meg nyugodtan ülünk a seggünkön, igen én is. Mintha már nem lenne értelme a tiszteletnek, mintha minden alkalommal felvetődne a kérdés, miért kéne tisztelnem bármit/bárkit is, ha nem érdemelte ki azt személyesen nálam? Összemosodik a jó meg a rossz, hanyatlik az erkölcs, fulldoklik az etika.
Ez személyes meglátás, talán nem így van, de ha körül nézek az ismerőseim között, azt veszem észre már nem hisznek. Nem csak Istenben nem, de semmilyen vallásban, nem hisznek felsőbb erőkben, a sorsban vagy bármilyen érzékfeletti világban, csak magukban, néha még abban sem, pedig a hit a kulcsa annak, hogy kevésbé érezzük elveszettnek magunkat. Ha nagyanyáink X generációja a kereszténységet megkérdőjelező, de még is hívő társadalom, az Y generáció pedig már agnosztikus és ateista szemléletű, akkor a mi generációnk elérte a nihilizmus csúcspontját. A kortársaim legtöbbjének, ahogy nekem is, a “cél” fogalma egyre homályosabb, mindenki azt hajtogatja hogy “üres” az élete, de ennek a hibája nem a mi generációnkban rejlik. Ez a generáció nagy erőkkel rombolta le az előző generációk korlátait, most pedig mindenki ül és várja hogy történjen valami, várja hogy valaki megmondja nekik most mihhez kezdjenek, mert valami akadályozza őket abban hogy maguknak mondják meg.
Ez az akadály pedig az, hogy mindig mindenki az előző generációkhoz hasonlít minket és mi magunk is ezt tesszük. Valójában ez zavar össze minket a leginkább. Teljesen máshogy gondolkozunk, megfosztottunk magunkat minden régi értéktől és újakat alkottunk helyettük, még is próbáljuk szüleink mintáját követni, próbálunk és kényszerítenek minket, hogy egy olyan séma szerint éljünk ami már nem húzható rá az általunk megteremtett új világra és emiatt csalódottak, üresek és reményvesztettek vagyunk, azt érezzük rossz amit teszünk, rossz az ahogy élünk. Rossz hogy értékünket nem azon mérjük hogy aznap hányan mosolyogtak ránk, hanem azon hányan követnek, hányan reblogolták a posztunkat, mennyi like van a profilképünkön. Rossz hogy kötelességtudatunk hanyatlik, hogy mindig minden élethelyzetben a lehető legegyszerűbb megoldást választjuk és kibúvókat keresünk a felelősség alól. Rossz hogy nekünk már nem szükséges egy rendezett élet ahhoz, hogy boldogulni tudjunk, hogy nekünk már nem a családalapítás jelenti a legnagyobb vágyat és boldogságot, hogy már új vágyaink vannak. Rossz, hogy az online világban sokkal bátrabbá, erősebbé és jobbá válunk, miközben a való életben ennek csak egy töredékét tudjuk produkálni. Rossz hogy a közösségimédia felületeken képesek vagyunk magunkat teljesen másnak mutatni, sokkal szebbnek, vagy épp gazdagabbnak, mikor élőben sehol sem vagyunk a rólunk alkotott képhez képest.
De mint írtam, igazából az oka annak, amiért még is sokunk élete élhetetlenné válik nem a felsoroltak miatt van, hanem azért, mert rossznak és elbaszottnak bélyegeznek minket az előző generációk, elhitetik velünk, hogy ahogy most élünk azzal nem jutunk sehova, hogy az élet amit élünk, nem valóságos és nem igazi, hogy nem normális ahogy gondolkozunk és a mi világunkban nincsenek valódi értékek, de elfelejtik, hogy ez mind relatív és az igazság nem mindig a relativitásban rejlik. Valójában, ha generációnkat önmagában figyeljük meg mint független új társadalom, akkor látjuk és tudjuk, hogy már a kettéosztottság is a személyiségünk része, már mindenkinek kialakult a virtuális és a valóságos énje, de mindkettő hozzánk tartozik már mindkettő szerves és folyamatos része az életünknek és ez működő képes is.
A legfontosabb pedig az, hogy tudnunk kell, az ahogy élünk, igazából nem rossz, nem vagyunk rosszak és sosem voltunk, egész egyszerűen, mi csak MÁSOK vagyunk, de saját generációnk keretein belül tökéletesen funkcionáló társadalmat alkotunk. Új, számunkra igenis valódi értékekkel teremtettük meg az új alapot, csak ne akarjunk a jégkorcsolya pályán tüzet rakni, az erdő ahol a tűzrakás jó megoldás, az előző generációink terepe, nekünk meg kell tanulnunk jégkorcsolyázni, meg kell tanulnunk alkalmazkodni az új környezethez, ahhoz a környezethez amit mi hoztunk létre, új szemlélettel, új módszerekkel és nem várhatjuk el magunktól és nem várhatják el tőlünk azt, hogy elavult megoldásokkal és szemléletekkel életképesek maradjunk egy új világban.
